A kemencék már a honfoglalás korától kezdve alapvető részét képezték a hagyományos magyar életmódnak és a lakáskultúra fejlődése nagyban rányomta bélyegét a kemencék fejlődésére, azok kialakítására is. Mint ahogy a különböző tájegységeken a lakóházak kialakítása, úgy a kemencék kinézete is eltérő volt és minden régiónak megvoltak a maga sajátosságai, melyek az ilyen sütőrendszerek formavilágában és használatában is megnyilvánultak. A számos kemence típus közül a legismertebb talán, a főleg az Alföldre jellemző, búbos kemence, melyet szokás boglya kemencének is nevezni. Míg a legtöbb tájegységen a szobai, vagy a pitvarban található kemencéket alacsonyra építették és sokszor szögletes formájúra falazták fel, addig az Alföldön a sokkal magasabb boglya forma volt a jellemző.

buboskemence1_1.jpg

Hogy az Alföldön miért volt ennyire eltérő a kemencék formája? Ennek oka elsősorban a tüzelőanyagban keresendő. Az ország többi részén a kemencéket fával fűtötték, azonban az Alföldön ez csak korlátozott mennyiségben állt rendelkezésre, így az emberek azzal fűtötték a kemencéket, amivel tudták, vagyis különböző mezőgazdasági, növényi hulladékokkal, kukoricacsuhéval, szalmával és mindenféle növényi gazzal. Az ilyen tüzelőanyagok fűtőértéke nyilvánvalón jóval alacsonyabb, mint bármilyen típusú fáé, ezért hát a kemence megfelelő felfűtéséhez sokkal nagyobb mennyiséget kellett használniuk. Ehhez még az ilyen tüzelőanyagok sokkal intenzívebb égése is hozzájött, hiszen ezek begyújtáskor hirtelen, nagy lánggal égtek el. A jóval magasabbra felcsapó lángokkal magyarázható, hogy a kemencék tűzterét is magasabbra kellett építeni és tetejük mindenféleképpen boltíves kellett hogy legyen, hogy lángok át tudjanak fordulni. Ebből fakadóan a búbos kemencék felfűtésének technikája is eltérő volt, mint a más kemencék esetén. A legtöbb kemencénél ugyanis a tüzet a tűztér közepén rakták meg és az egyenletesen lobogó láng így fokozatosan fel tudta melegíteni a kemence belső falát minden oldalon. A búbos kemencék esetén azonban a tüzet a tűztér valamelyik oldalán rakták meg és a felcsapó lángok miután a tűztér tetején átfordultak a szemközti falat is hatékonyan képesek voltak felmelegíteni. Az intenzívebben égő tüzelőanyagoknak köszönhetően a búbos kemencék falát jóval vastagabbra kellett építeni, mint más kemencék esetén. A búbos kemencék kialakítása és azok eltérő felfűtési technikája arra is alkalmassá tette őket, hogy a kenyérfélék sütése mellett akár húsételeket is elkészítsenek bennük, sőt agyagedények használatával sütésen kívül főzésre is alkalmassá váltak. A búbos kemencék még a népi gyógyításban is jelentős szereppel bírtak, hiszen nagy méretű tűzterükbe akár egy ember is befért, ezért nem volt ritka, hogy a megfázást, vagy a tüdőgyulladást olyan módon próbálták orvosolni, hogy a kemencét befűtötték és amikor annak hőmérséklete visszahűlt egy olyan 30-35 C fokra, akkor a beteg személy bemászott, a persze kitakarított, tűztérbe egy 20-30 percre, hogy "kiizzadja a betegséget". Bár a búbos kemencék elsősorban az Alföldre voltak jellemzőek, de a 19. század közepétől az Északi-középhegység völgyeiben található falvakban is megjelentek, hiszen itt is viszonylag nagy mennyiségben álltak rendelkezésre olyan növényi hulladékok, melyek a búbos kemencék befűtéséhez kellettek.

Címkék: történelem kemence fűtés

A bejegyzés trackback címe:

https://tippekneked.blog.hu/api/trackback/id/tr65235099

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.